Szeretem a cicás, kutyás, sünis, lovas, madaras… szóval akármilyen kedvencekről készült fotókat a közösségi oldalakon, főleg ha ismerem a gazdáikat, és tudom, mennyire fontos számukra az állatukkal való kapcsolatuk. Sokan nem titkoltan jobban szeretik őket, mint bármely más családtagjukat vagy embertársukat (magukra haragítva ezzel mindenkit, aki nem élt még át hasonló érzéseket), és végtelenül mély fájdalmat, ürességet tapasztalnak meg, amikor elveszítik a hozzájuk legközelebb álló lényt.

Vajon mitől tud olyan erős lenni ez a kötelék, azon túl, hogy együtt élünk, gondoskodunk?

Az állatok alapvetően és eredendően folyamatosan abban az állapotban vannak, amiben mi emberek csak szeretnénk lenni: összhangban. Ez a tökéletes és velük született harmóniájuk csak akkor bomlik fel, ha agresszív, érzelmileg negatív környezetben kell létezniük, és ha azt éreztetik velük, hogy útban vannak. A lelki beteg állatok gyógyításához ugyan hatalmas türelemre van szükség, mégis megéri a fáradozást, mert amint biztonságban érzik magukat, képesek túllépni a sérelmeiken. (Nem haragtartók, elméjükben nem játszanak le újra és újra múltbéli jeleneteket.)

Ha az emberek közül is ösztönösen azokhoz vonzódunk, akik jól vannak, szeretetet és békességet sugároznak, ne csodálkozzunk, hogy az állatok ilyen erős hatással vannak ránk. Mindenki ezt a kapcsolatot, ezt az érzést keresi: valakit, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, valakit, aki nem kéri, hogy megváltozzak, valakit, akinek én vagyok a világ közepe, valakit, aki megbecsüli mindazt, amit adni tudok…

Az állatokkal való együttélés csodálatos tanulási folyamat mindarról, ami értékes a világban. A játék öröme, az egymásra figyelés, a szavak nélküli kommunikáció, a szépség, a különböző korszakok… és végül a búcsúzás egy-egy lépcső, amin mi is közelebb juthatunk saját Belső Lényünkhöz.