Tegnap két TED előadást is láttam a vitáról. Az egyikben William Ury (aki évtizedek óta a világ konfliktusainak megoldását keresi és jelentős szerepe van a problémák rendezésében) beszél egy San Bushman törzsről, akik a mai napig gyűjtögetésből és vadászatból élnek. Ahogy minden más fejlettebb törzsnek, nekik is vannak problémáik, amiket a következőképpen oldanak meg:

Ha a hangulat kezd elmérgesedni ezekben a közösségekben, valaki fogja és elrejti a mérgezett nyilakat a bozótban (hogy hirtelen felindulásból senki se ölje meg a másikat), aztán leülnek körbe és csak beszélnek, beszélnek. Van úgy, hogy 3-4 napig is, de semmiképpen sem hagyják félbe, amíg nem találnak megoldást vagy amíg ki nem békülnek.

A másik videóban Michael Sandel (aki politikai filozófiát tanít a Harvardon) azt mondja, elveszett a demokratikus vita művészete, szégyenletesen kijöttünk a gyakorlatból. Előadásában Arisztotelészt idézi: “Nagyon nehéz az igazságosságról vitázni anélkül, hogy először vitáznánk azokról az értékekről, amik érdemesek a megbecsülésre és elismerésre.”

Én nem szoktam vitát kezdeményezni, mert egyrészt nem érdekel, ha valaki másképp látja a világot, mások a tapasztalatai, mint nekem, másrészt borzasztó sok energiát elvesz és olyan állapotba hoz, amitől ellenállás lesz bennem. Ugyanakkor, ha megszólítva érzem magam, ha a vitapartner nyilvánvalóan velem áll szemben, szívesen beszállok, sőt azt mondhatom, ilyenkor még szeretek is vitatkozni. Nemcsak azért, mert hiszem, hogy “győzelemmel” kecsegtet a végkifejlet, hanem azért is, mert jó látni, hogy az a tudáskupac vagy azok a morális értékek, amiken létezem, elég erősek, elég megbízhatóak ahhoz, hogy ilyen helyzetben rájuk támaszkodjak.

Persze, olykor a másik fél a meggyőzőbb, neki van több információja, vagy ő látja tágabb nézőpontból a helyzetet. Ezzel a kockázattal mindig számolni kell, mert éppen ez az eshetőség tart vissza attól, hogy hülyét csinálj magadból.

A heves vita sok szempontból ad az embernek, mert általa tud az elkeseredettségtől eljutni a harag, a bosszúvágy vagy düh érzéséig, onnan a kicsit kellemesebb “mások hibáztatása” gondolatig, majd a legyőzöttség lényegesen nyugalmasabb pillanatáig, hogy végül feljusson a remény vagy éppen a megbocsátás lépcsőfokára. Ezekre az átmentekre szükség van, nem is érdemes ezzel többet foglalkozni.

Amiről viszont nem szabad megfeledkezni: az érzelmi skála fokozatain össze-vissza ugrálva nem vagyunk összhangban saját magunkkal. Vita közben nem szabad végleges döntéseket hozni! Hangos vita közben csak elhamarkodott, drasztikus, biztosan megbánod döntést fogsz hozni. Amikor indulat van benned, az ösztöneid megtévesztenek, a valódi erőd elhagy, nem férhetsz hozzá azokhoz a gondolatokhoz, amik a javadat szolgálják.

A vita csak vita, az életedet ne kockáztasd a győzelemért.