Mark Twain azt írta, csak addig vagyunk egyenlőek, amíg meztelenek vagyunk. Amint felöltözünk, máris látszik, hová tartozunk. (Ez az ő idejében persze hangsúlyosabban igaz volt.) Egyes kultúrákban tovább meztelenítve a testet, a csontvázat és a koponyát tartják az egyenlőség szimbólumának, mert nem derül ki belőle tulajdonosának bőrszíne, testének mérete, szexuális beállítottsága, vallási nézete… egyszóval pozitív jelkép, még akkor is, ha máshol a halállal azonosítják.

Az egyenlőséget nagyon sokfelől megközelíthetnénk, hiszen kulcsfontosságú politikai érték a jóléti államokban (“az ember nem képességeit, erényeit vagy vagyonát tekintve egyenlő, hanem pusztán emberi mivolta miatt”), beszélhetnénk az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának épületén olvasható feliratról (Equal justice under law), azaz a törvény előtti egyenlőségről, a nemek közti egyenlőségről (az Európai Unió egyik alapértékéről), vagy éppen az esélyegyenlőségről…

Én persze a lélek oldaláról fogom megközelíteni ezt a témát, elfogadva azt, hogy mindannyian ugyanazzal a céllal jöttünk, legfeljebb más úton és másféle eszközökkel akarjuk megvalósítani.

Amikor olyan emberekkel találkozom, akik valamilyen szempontból egyenlőtlennek érzik magukat a munkájukban vagy a magánéletükben, nagyon hamar kiderül, hogyan teremtik folyamatosan önmaguk alárendelt valóságát. Lelki értelemben az egyenlőtlenség belső békétlenség. Aki jól van (bármilyenek is a körülmények), sosem fogja magát kevesebbnek érezni másoknál, és sosem fogja jóváhagyni, hogy kisebbrendűségi érzést keltsenek benne.

Ha egyenlőtlennek érzed magad, eszement kompenzálás helyett próbálj rájönni, mi az a valami, ami másoktól teljesen független, csakis rajtad múló tevékenység, ami képes rá, hogy örömet szerezzen neked és megerősítse az önmagadba vetett hitedet.